-  F A C E B O O K  -

7. Utószó

Amint kifejtettem, e cikk kidolgozásával támogattam Christian Schneider diplomamunkáját. Ez mindenekelőtt azt a kérdést tárgyalja, hogy Erdély a római csapatok kivonulása után a népvándorlás korában lehetett-e folyamatosan románok által lakott? Minden oldalról történő forráselemzés mellett behatóan foglalkozott a régészeti elemekkel. Alapjában igennel válaszolt e folyamatosságra, talált azonban néhány évszázadnyi űrt a régészeti anyagban, ami miatt lemondóan megállapította, hogy e lyuk miatt elgondolásának végső bizonyítását nem folytathatja:

„Még mindig egy 500 éves lyukról kell beszéljek, az V. ill. VI. századtól a XI. századig. A lezáráshoz szükséges ez idő szerint legerősebb adat a törzsterületek elgondolását mutatná be, amely azonban nézetem szerint kifogástalan bizonyítékként nem értékelhető. A dáko-román folyamatosság kérdését még meg nem oldottként kell kezelnünk.” /Schneider 1986, 121/

Schneider Pohl /232, megjegyzésekkel/ 1988-ban megjelent alapművét az avarokról még nem ismerhette. Ennek részletes elemzései a régészeti anyagban érthetővé teszik, hogy a VI. század végén a Kárpát-medencében még voltak rómaiak. Schneider már sejtette ezt:

„Az V., de legkésőbb a VI. században elvész a lehetőség, hogy régészetileg kimutathatóak legyenek.”

       Másfelől Schneider /119 ff./ rámutat a még nem értékelt X. századi leletekre, amelyeket emiatt nem szeretne a valachokhoz sorolni, mert ezek csak 1050 táján jelennek meg az írott forrásokban, mint a Nesztor Krónikában, a korai magyar krónikákban és az óromán Gelou-Gyula legendában kerültek említésre - mindezen források a román-valach folyamatosságból indultak ki. Amint bemutattam, e krónikák bőséggel tartalmaznak régebbi részeket, amelyek megengedik, hogy a valachokat a 900-at közvetlenül követő korból (=600!) átsoroljuk. Ha az Illig féle kitalált középkor elgondolásából indulunk ki, semmilyen régészeti lyuk nem marad. A román megtelepedés folyamatosságát bebizonyítottuk.[xxxi]

Dr. Klaus Weissgerber,  98693 Ilmenau, Herderstraße 6

Megjegyzések a fordítótól

________________________________________

[i] A cikk eredeti címe: Zur magyarischen Phantomzeit, Zeitensprünge, 2001/3. 410. o. A magyar fordításban mégis az elterjedőben lévő eredeti kitalált középkor fogalmat használom, mint a szóban forgó kérdéskör magyarországi kapcsolatait leghívebben kifejező megnevezést.

[ii] Megjegyzés tőlem.

[iii] Weissgerber nem nyelvész. Ettől persze még nem kellene ilyen zavaros, de főképpen valótlan sommás kijelentésekbe belemennie.

[iv] Kérem az Olvasót, őrizze meg nyugalmát. Weissgerber itt egy soha, sehol be nem bizonyított toposzt vett át ellenőrizetlen finnugorista forrásból. A toposz másképpen ránk és a történelmünkre akasztott rosszindulatú, minduntalan felbukkanó sértés.

[v] Erre nézve Weissgerber csak gyanúba került írott forrásokat tud felhozni, bizonyításról szó sincs. Az ún. Nagymorva birodalom már régen végérvényesen kimúlt Hunnivári Zoltán jóvoltából (A kabar kérdés új megvilágításban. Szerzői kiadás, 2000). Kár e hiteltelen idézetekért.

[vi] Ezt még eddig nem olvastuk sehol sem (nyilvánosan). Ha a magyarokon kívül más szkíták is jöttek, akkor a támogatott magyar történettudománynak komoly elszámolnivalója van az Olvasókkal szemben. Tehát a kérdések: kik ezek a más szkíták, miért szkíták a magyarok, ha ezt a támogatottak utolsó vérükig tagadják? Ezúttal olyan magyarázatra lenne szükség, amelyben nem nyilvánítják őrültnek krónikáink szerzőit. Érdeklődéssel várjuk a választ felkent tudósainktól.

[vii] A cikk a Zeitensprünge c. folyóiratban jelent meg.

[viii] Weissgerber mégiscsak német és nem tud kiszabadulni az indogermán szóhasználatból. Az unterwerfen szó egészen pontosan az alávetés szóval fordítható. Ha az indogermánok valahol győzelmet aratnak, az csakis és kizárólag alávetéssel, azaz rabszolgasággal fejeződhet be a vesztesre nézve. Feltehetjük a kérdést, hogy portyázó, az ún. kalandozó magyarjaink által számtalanszor tönkrevert germánok miért nem lettek mégsem „untergeworfen”, vagyis alávetettek? Ha másért nem, csak emiatt az egy szó miatt is meg kell kérdezzük támogatott történészeinket, miképpen viszonyulnak az indogermán kultúrprioritás által elénk szórt téveszmékhez? Netán rendben találnák a korabeli germán források vérszomjas nyelvezetét, amely a magyarok számára semmi esélyt sem hagy az életben maradásra? Úgy gondolom, hogy egy valamennyire is gerinces, magát tárgyszerűnek nevezni szándékozó nemzeti történetírásnak már az első oldalakon vissza kell utasítania minden megalázásra alkalmas hátrányos kitételt. Ha ezt nem tenné, csak az ellentétes és téves források szolgájává minősíti magát.

[ix] ?? A langobardoknak nem volt más lehetőségük, mint elhagyni Magyarországot (feltéve persze, hogy valóban itt jártak).

[x] Ezalatt a finnugor történészek által használt, ún. magyar kalandozásokat kell érteni.

[xi] Sklawenischen a német szövegben használt szó. Die Sklawe a németben rabszolgát jelent. Ami VII. Konstantin elképesztő kijelentését illeti, nos erről a magyar forrásokban nem olvashattunk eddig. Támogatott történészeink eszerint e kijelentést nem vették komolyan. Megismerve azonban a kitalált történelemmel kapcsolatos felvetéseket, nem arról lehet-e inkább szó, hogy a Majuskel-t átíró Konstantin már itt elhelyezett egy utókort megzavaró mozzanatot.

[xii] 627. Baján avar kagán halála után egy nagyon érdekes eseten csodálkozhatunk, mely bizonyítja azt, hogy a nemzeteket összeforrasztó erő mindig a nemzeti vallás. Ilyen nemzeti vallás volt a sassanida-perzsa birodalomban a szent tüzet tisztelő zoroasztriánizmus (Ahura-Mazda és Ariman), ahol megtaláljuk a "Fény -Szüze”-Anahit istenanya kultuszát is a perzsáknál. A magyari népeknél pedig szintén nemzeti vallás lett a minden zsidó befolyástól mentes igazi Chrestos-hit, mely - mint láttuk - a történészek írásaiban szkítizmus, manicheizmus, nesztori keresztyénség, majd végül az ortodoxia által kiátkozottan, mint pogányság néven található. Itt is megvan a "Fény-Szüze” nevű Istenanya kultusz, mely Jézus Anyjában - Máriában - hiszi Anahita megtestülését és miután a Természetben érzi az Isten jelenlétét, így a "szent-tűz”-nek a tisztelete is e kultusz tartozéka.

Ugyanebben az időben a bizánciak már judai-keresztyének, tehát a zsidó Messiási ideológia követői és minden más vallást pogányságnak és "eretnekségnek” tekintenek - éppen úgy, mint a zsidók is.

Ennek a zsidó gyökerű vallási felfogásnak gyakorlataként Heraklios (610-641) bizánci császár elrendeli a "szent tűz” meggyalázását és saját maga is beleköp.

Ezt megtorlandó Kosroes Anosirvan II. (591-628) sassanida-perzsa uralkodó szövetséget köt a szent tüzet szintén tisztelő avarok uralkodójával, Baján-fi-val, (akinek nevét nem jegyezte fel senki sem) és büntető hadjáratként együttesen megtámadják Bizáncot. Az avarok a perzsa szövetséges csapatok beérkezése előtt legyőzték a bizánciakat és a bizánci kegyelmi követséget az avar Kagán Sabaraz nevű perzsa fővezérhez utasítja, hogy ő szabja meg a békefeltételeket, és a Kagán seregével együtt elhagyja Bizáncot 627. augusztus 7-én. Azóta vallási ünnepe augusztus 7-e a görög szertartású - bizánci - egyháznak. (Badiny Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig. 405. o.) Idéztem A magyar őstörténet kincsestárában is.

[xiii] Weissgerber feltételezése sajnos nem nyilvánvaló. Bakay Kornéltól idéztem a Kincsestárban ezzel kapcsolatban az alábbiakat:

Álmos

... Kézai Simon is megemlíti Álmost, mint Árpád apját, fejedelemségéről azonban nem beszél. Hasonlóképpen tette Kálti Márk is az ún. Képes Krónikában. A Zágrábi Krónika azonban világosan megismétli: az első fejedelem Álmos volt (princeps Almus). Álmos tehát biztosan jeles személyiség volt, akit nemcsak hogy nem mellőzhetünk, hanem hatalmas érdemeit ismernünk kell. Ő tette a magyarságot ,,igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzetté”, és ő vezette népét az új haza felé! Anonymus szerint 884-ben a ,,hétmagyarnak” (Hetumoger) nevezett fejedelmi személy ,,kijött Szkítia földjéről nyugat felé.” ,,Miután pedig az oroszok vidékét (ad partes Rutenorum) elérték, minden ellenszegülés nélkül egészen Kijev (civitas Kieu) városáig hatoltak. A kijevi fejedelem azonban hiába hívta segítségül a ,,kunokat” (duces Cumanorum), a „sok fegyverest” Álmos serege legyőzte és Kijevet ostromzár alá fogták. Mivel az oroszok látták, hogy „nem bírnak ellenállni”, átadták a várost. A kijevi magyar uralomnak kétségbevonhatatlan emlékei vannak. Egyrészt az orosz évkönyvekben fennmaradt nevek formájában, másrészt régészeti leletekben. Kijevben ugyanis később is „Magyar hegynek” nevezték azt a vidéket, ahol a magyarok elvonultak és megemlékeznek „Olma fejedelem” udvaráról és építkezéseiről. (Egyes kutatók Olma-t bojárnak gondolják és így „érvelnek”: Álmosnak vélni Olma-t a történelmi sci-finek a szférájába tartozik.) Mind Kijevben, mind például Csernyigóvban, magyarokhoz köthető régészeti emlékek vannak (sírok, ékszerek, fegyverek). Ilyen volt ... Csornija mogila is, amelyben magyar vitézek nyugodhattak.

   Álmos fejedelem tehát hódoltatta a kijevi orosz fejedelmet, alattvalóivá tette a ,,kunokat” is, így egészítvén ki az ún. kabarokkal már egyébként is erősen gyarapodott hét törzset. Mi következik mindebből? Legelőször is az, hogy az egy évtizeddel ezelőtt megjelentetett marxista „új” magyar történet állításaival szöges ellentétben, a magyarság nem egy ,, maroknyi nép volt, amelynek fejveszett meneküléséről” tudósítanak bennünket a források, hanem igenis egy igen jelentős lélekszámú és komoly katonai erővel rendelkező nép volt, akikről az igazán elfogulatlan arab írók is azt jegyezték fel, hogy ,,állandóan legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk. Súlyos élelmiszeradókat vetnek ki rájuk, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat.”   „Megrohanják az oroszokat”,  ”állandóan portyára mennek a szlávok ellen. ”

   A sok vitára okot adó kazár-magyar viszony is új megvilágítást kíván! Aligha éltek őseink háromszáz éven át a kazárok alattvalóiként, nagyon is helyes lehet tehát Konstantin császár számadata, vagyis hogy „három esztendeig laktak együtt a kazárokkal” s így vettek részt minden háborújukban. Már azok a magyarok, akik a kazárokhoz mentek. (Itt kell megjegyezni, hogy Konstantin valóban három évet írt, de a magyar történészek ezt felülbírálták, háromszáz évnek tekintik és ebből rengeteg új következtetésre jutnak A szerk.) Úgy vélem, a ,,kabaroknak” nevezettek nem töröknyelvű népek voltak, hanem magyarok. Ők azok, akik három évig együtt laktak a kazárokkal, majd kiváltak és csatlakoztak a többiekhez. Ha túl tudnánk emelkedni azon a történetírói közhelyen, hogy ti. a lovas népeknél mindig a legyőzött népek jártak a seregek élén (mint a kabarokról is írják), megfelelő magyarázatot nyernénk arra, miért lettek a kabar-magyarok az első törzsek rangjára emelve. S ezért jártak a háborúkban is az élen, akárcsak a fejedelmek és a királyok. ...(Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai. II. 77-80. o.) Az újabb helyzet fényében Konstantin 3 vagy 300 éve talán valóban megérhet egy misét…

[xiv] Moravcsiktól függetlenül feltűnő, hogy a magyar történetírásban kitapintható egy erős, az indoeurópaiak ízlésének megfelelni kívánó magatartás. E magatartás következményei az ilyen és ehhez hasonló írások megjelenése.

[xv] Weissgerber itt az iszlám szerzők neveit az ún. diakritikus, az arab írást jellemző és a betűk alá-, fölé- és melléhelyezett, hangértéket módosító jelek nélküli átiratban közli.

[xvi] A szerző e bekezdésben eredetit kívánt alkotni. Mi magunk úgy hittük, a zsuan-zsuan kérdéssel már korábban végeztünk volna. Weissgerber ál-avar felvetése azonban még a változások korában is nehezen kezelhető. A végkifejlet szempontjából elhagyható e passzus. Mindenesetre a törzsnévlopás ötlete nem akármi….

[xvii] … zogen die Ungarn wieder von Scythien fort…

[xviii] A szerző által idézett évszámokat a Képes Krónika fakszimile kiadásával egybevetettük, és ettől az egytől eltekintve mindegyik megfelel a valóságnak. A szerk.

[xix] Álmos magyarul Árpád szépapja volt, ükapjának az apja..

[xx] E jámbor óhaj magyarul azt jelenti, hogy hamisított levéltárakból nehéz bizonyítani. Illignek üzenhetjük: innét szép győzni….

[xxi] Weissgerber itt a Fürstenliste kifejezést használta. Szó szerinti fordításban a Fürst herceget, fejedelmet jelent. Lassan már tényleg szakítanunk kellene királyaink megnevezését illetően a szokványos történelemmel. Miközben a frankok, germánok, szlávok minden jelentéktelen falubirtokost, útonállót és gazembert dux, Fürst és egyéb neveken ismertetnek, királyaik, császáraik kitaláltak, akkor nekünk nem kell ezt követnünk. Amint a magyar Szent Korona pártosországi, keleti szakrális eredetét korábban bemutattam

( http://www.kitalaltkozepkor.hu/mesterhazyzsolt_szentkorona.html ),

nekünk csak királyaink és nagykirályaink voltak. Csak nekünk. Nyugat-Európa azonban megkívánta a szakralitásban fogant népeink királyainak rangjait és ellopták azokat, sőt a császárt még fölébe is helyezték. Az indoeurópai történetírás ezt követően gondoskodott a volt tulajdonos érdemeinek kisöpréséről. Ha Európában valakinek szakrális királyai voltak, az egyedül mi voltunk. A többi csak plágium.

[xxii] Atilla születése.

   Valaki mesélte nekem egyszer, hogy volt Mátyás királynak egy nagy könyve - melyben le volt írva a magyar királyok geneológiája Nimrudtól kezdődően. Ez a Corvina - állítólag a Vatikánban van valahol. Magyarországon híre-hamva sincs ennek a geneológiának. Úgy látszik azonban Magyarországon kívül ismeretes, mert több munkában megtalálható. Én Marcel Brion könyvéből veszem.

Atilla leszármazása:

Nimrud (Nimród) »»  Bor      Dama  Kelend Keve    Keár    Beler   Rada    Otmár Tarkán »

» Bendekürt    Bakony            Csanád            Rudli    Bezter Mikó    Miske  Ompud            Külcse  Levente           Rél

Zamor Zombor           Balog   Bulcsú Zoltán  Berend            Kadisa Opor    Thé      Csemen           Torda

Mundzuk         Atilla                                                                                                

Ebben a genealógiában nem az a fontos, hogy Nimrudtól Atilláig csak 32 leszármazott van feltüntetve, hanem az, hogy Atilla Nimrudtól való származását elismerik a történészek. Tehát Nimrud Kus fia - így Atilla is Kus fia. Badiny Jós Ferenc: Káldeától Istergámig. 194. o. Nekem most csak egyetlen név tűnik fel korábbi pártos tanulmányaim miatt. Balog - Bolog(es) néven Pártosországban, a Párthus birodalom trónján hat e néven szereplő szent nagykirály ismert a Krisztus utáni két évszázadban.

[xxiii] Atilla tehát hat évig távol volt szervező körúton és a Hun Birodalom központjában Buda a király. Ez a helyzet vehető ki a nyugati krónikások írásaiból, akik tulajdonképpen semmi konkrét adatot nem akarnak rögzíteni Atilla és a Hun Birodalom előnyére, és csak mindenáron kisebbíteni akarják azt a valóságot, hogy a Kr.e. 441-447. évek között Atilla Hun birodalmának vazallusa volt úgy a Nyugati, mint a Kelet-római Császárság és Atilla a ,,római jog” alapján követelte magának az uralmat. ... A nyugat-római császár, III. Valentián húga - Honoria - levelet írt Atillának és abban - mint a császári udvar első dámája - feleségül ajánlkozott. Atilla tisztességesen és keleti udvariassággal fogadta el az ajánlatot és feleségül vette a szép Honoriát, aki még szebb fiat szült Atillának - Csaba királyfi személyében. Ahogy megtörtént a fényes nász, Atilla az asszony mellé a ,,római jog” alapján követelte a Római Birodalom felét és meg is szerezte. Badiny Jós Ferenc: A magyar nemzet történetének kis tükre. 41. o. után

[xxiv] Nedaoval kapcsolatban magam is idéztem Badiny fenti forrását a 162.o-tól kezdve A magyar őstörténet kincsestárában, 207-208. o.

,,Hunnia elérhetetlen volt a rómaiak számára a 457. évben”.

 ...Végtelenül sajnálatos az, hogy a jelenlegi magyar történészek úgy írnak, mintha ellenségek lennének. ... Igy tehát az idézet: ,,Róma 433-ban Pannónia egy részét - ami valójában nem is volt már uralma alatt - szerződésileg átengedte a hunoknak. Igy a hun uralom Keszthely környékére is kiterjedt, ezt két hunkori sír bizonyítja”.  (Megjegyzésünk: A Hun Birodalomba tartozott egész Dunántúl, amit Felső-Pannoniának neveztek a rómaiak. A hunok már Atilla trónra lépése előtt elfoglalták. Már Uldin vette birtokba. Atilla uralkodása idején Alsó-Pannonia is ( a Dráva - Száva köze) a Hun Birodalom része volt, hisz ezen keresztül ment a hun sereg Itáliába 451-ben.

Másik idézet: ,,Atilla halálát követően a Kárpát-medence germánjai szövetkeztek a hun urak ellen és a 454. évi nedao-i csatában a germán szövetség pontot tett a hunok itteni uralmának végére...  Ezt a politikai helyzetet használta ki Avitus nyugatrómai császár arra, hogy 455 őszén Pannoniát újból birodalmához csatolja”. A magyar történészek és régészek - László Gyula lektorálásával - eszerint már Atilla halála után ,,egy” esztendővel ,,szétveretik” egy germán szövetséggel a Hun Birodalmat ...? Kérdésem: hol van az említett ,,Nedao”, ahol a hunokat megsemmisítő csata történt ...? Ha Hunnia ,,elérhetetlen volt a rómaiak számára még a 457. évben”  is, akkor még léteznie kellett és így a ,,germán szövetség” nem verhette szét azt és ,,nem tehetett pontot” a hunok uralmára a 454. évben.

   Nedao - Jordanes (római történetíró) találmánya és eddig még senki sem tudta megmondani, hogy hol található.

    De nézzük meg, mit mond maga Jordanes:

  ,,Mikor Ellák már meg volt gyilkolva, (sic!) az ő megmaradt testvérei a Pontus tenger partjai közelében harcoltak, azon a területen, melyről azt mondtuk, hogy valaha a gótok lakták.  A gepidák megszállták Dáciát és a hun területeket - Atilla volt alattvalói, Marcian császártól kaptak lakóhelyet a letelepedésre. Mikor a gótok látták, hogy a gepidák maguktól (saját akaratukból) védik a hun területeket és a hunok megmaradnak a régi szálláshelyeiken, jobbnak tartották azt, hogy a Római Birodalomtól kérjenek országot, mint kitenni magukat annak a veszélynek, ami más ország elfoglalásával jár. Igy kapták meg Pannoniát”. (Itt Alsó-Pannoniáról van szó, a Dráva-Száva közéről.)

    Tehát Jordanes maga bizonyítja, hogy a gótok nem támadták meg a hunok által megszállt területeket, vagyis Hunniát, mint a fenti idézet mondja, amit átvettünk az ő ,,Getica” c. munkájának 263. oldaláról.

  ...A Hun Birodalom nem eshetett szét, mert a hun nemzetségi szervezet volt hatóereje. Ennek a birodalomnak Közép-Ázsiától a Bécsi - medencéig terpeszkedő hatalmas területén léteztek a nemzetiségi és törzsi intézkedő hatóságok és fórumok, melyek - közakarattal - emelték maguk fölé és korlátlan hatalommal ruházták fel Atillát. Az ő halála után is ezek a nemzetiségi és törzsi szervezetek határozták el Hunország további sorsát. Főleg azért is volt ez így, mert Atillának számos gyermeke volt s a nemzetiségi szervezet nem ismerte el a nyugati szokású trónöröklési jogot, hanem a nemzetségfők közötti hagyományos szokásjog alapján emeltek maguk fölé uralkodót.

    Nincsen hiteles adatunk arra, hogy a nemzetségfők kit jelöltek Atilla utódjául, hiszen fiai közül is csak néhány nevét tudjuk biztosan, mert sok név nem történelmi, hanem ,,mondai” hagyomány.

    A történelmi írásokban előforduló nevek szerint bizonyosan mondhatjuk, hogy Atilla Kerka nevű feleségétől származott Ellák és Dengezik. Réka asszonyától pedig: Emnezár, Uzendúr és Ernák. A gepidák királyának leánytestvére is Atilla felesége volt és az ő ágán származott unoka Mundo, későbbi bizánci generális. A mondákban szerepel Atilla feleségeként Honoria, akitől született volna Csaba, és Krimilda is, kinek fiául a mondai hagyomány Aladárt említi.

    Atilla hirtelen halála iszonyú nagy csapás volt Hunniára. A bajt nem a királyfiak meg nem értése okozta, mert nekik volt magukhoz való eszük annak felismerésére, hogy mindnyájuk ellen, akik Atilla-ivadékok, az eddig szövetséges gótok állnak szemben. Megerősítette ezt a helyzetüket az Atyjuk ellen elkövetett merénylet felismerése is, melynek kivitelezője éppen az egyik gót királyleány volt, akit apjuk feleségül vett s akivel nászát ülte. ... A történelmi valóság az, hogy Atilla halála után a hunok a gyilkosságot megszervező és Bizánccal lepaktált gótok ellen fordultak és megtisztították Hunniát minden gót népségtől. Valami igaza lehet tehát a mondának, hogy ,,gót vértől piros a Duna vize”.

[xxv] Kálti fentebbi leszármazása szerint /25, S. 95 f./ Ed Árpád dédapja volt. A déd- leszármazást az általános német szóhasználat az Ur- előtaggal fordítja. Az ükapa lesz ezután az Ur-urgrossvater, a magyar szépapáról már nem is hallottak. Weissgerber kétféle következtetése ugyanabból a hivatkozásból nem kerek, mert Árpád ükapja Csaba, szépapja pedig Atilla. Érdekes, hogy a német nyelv a harmadik nemzedéktől már nem kezeli a leszármazási kapcsolatokat önálló kifejezéssel.

[xxvi] Weissgerber kétségei talán a pozsonyi csatában nyerhetnek magyarázatot. Ott Árpád és három nagyfia életét vesztette akkor, amikor Zsolt 13 évesen a morvák fejedelme volt már. Eszerint Zsolt 894-ben születhetett és ha valóban megérte Szent István születését (972), éppen 88 éves lehetett volna.

[xxvii] Ld. a [xviii] megjegyzést. A szerk.

[xxviii] Vö. fentebbi megjegyzésemmel Nedaoval kapcsolatban.

[xxix] Talán a gyám kifejezés jobban fedné a helyzetet.

[xxx] E toposz imamalomként való ismételgetése valóban kezd unalmas lenni. De hát ameddig saját jól fizetett akadémikusainktól csak ezt olvassák, miért is változna meg a külföldiek véleménye?!? Ha szóvá teszem valahol, azt mondják: de barátom, ezt írjátok magatokról! Egyszer el kellene küldeni ezeket egyéves romániai tanulmányútra, ott próbáljanak valami rosszat írni. Lehet persze, hogy az Akadémia így értelmezi az országreklám fogalmát.

[xxxi] Kizárt dolog, hogy a dákoromán elméletet be lehessen bizonyítani tiszta eszközökkel.

   1- Schneider 500 éves lyukról beszél, Weissgerber 300 évvel diadalmasan betömi. Nem kevés ez egy kicsit? Kevés vagy nem kevés, egészen más félelmem van Schneiderrel kapcsolatban. Ő fiatal kutatóként ráállt a dákoromán ügyre és élete végéig nem ereszti. Ma már akkor sem, ha tényleg marhaság. Nem, élete szent célja lesz, hogy tűzzel-vassal bizonyítson. Számára ez szakma és nem történelem. Győzelem és nem valóság kérdése. Emiatt Schneider veszélyes ember, mert nem a tudomány szolgálatában áll, hanem győzni akar. Bárhol, bármiben, bármi áron. Ha ez így van, Schneider nem alkalmas történésznek. Pedig ő megmondta, hogy 500 éves lyuk van. 500 év pokoli idő. Ha mondjuk a kőkorban azt taglalja valaki, hogy az érdi vadásztelepre 33850-ban vagy 33350-ben tértek-e vissza a vadászok, vagy később, azt mondom, teljesen mindegy ma. Akkor persze nem volt az, de ugye kellő rálátással más nézőpontot választhatunk ennyi idő után. Ugyanez az 500 év Krisztus után élet és halál kérdése. Semmi és minden. Ezért nem szabad 500 bizonyíthatatlan évvel dobálózni. A mesternek meg különösen nem.

   2- Az itt felsorolt krónikákban egy szó sincs a valachokról. Az órománnak nevezett Gelou-Gyula legendát érdeklődéssel olvasnám, de el tudom képzelni mi lehet benne. Valószínűleg kiderülhet még, hogy a Gyula is román volt!

   3- A magyar krónikákban mindenki tudta eddig is, hogy ősgesztákból írták őket. Micsoda csúsztatás ezt más körben indokolatlanul felemlegetni. Hol van a többi krónika előzménye? Vagy azok is amolyan Nagy Károly féle hamisítványok? Netán ezeket már nem vizsgálták meg olyan szigorúan?

   4- És most tényleg félre a tréfával! Az Erdély története (1988) kézből miszlikre szedte a dákoromán elméletet. Kár, hogy Schneider doktorandusz e könyvet nem ismeri. Akkor még nem volt Illig, anélkül is jól ment a cáfolat. Pedig a könyv olyan korban született, amikor a magyar történetírás vadul tagadta a szkíta-hun rokonságot, de egyéb téren is megfosztotta magát a további érvek használatától. Ezzel együtt simán bizonyítottuk az igazunkat. Illig tehát nem csodaszer, itt biztosan nem.

   5- Róma 271-ben olyan alaposan kitakarította Erdélyt, hogy ott nemhogy igazi római, de még ún. romanizált elem sem maradhatott. Ez volt az ún. tervszerű visszavonulás, amely hanyatt-homlok zajlott. Különös módon soha nem tudtuk meg, kik lehettek azok a támadók, akik arrafelé nem kedvelték a rómaiakat. Aki élt és mozgott, azt Moesiába, a Duna másik oldalára költöztették, az pedig már nem Valachia. Miből gondoljuk, hogy a Traján utáni kb. 160 évben gyökeresen megváltozott volna ott az élet, amikor Rómát csak a fémbányák érdekelték? Ideje lenne az indoeurópai történetírás hagyatékaként hátramaradt ún. vonulós elképzeléseket felülvizsgálni népekre értve. Lehet, hogy egy csatát vagy háborút megnyer a hódító, de az őslakosság néhány nemzedék múlva beolvasztja és eltünteti a betolakodókat. Ez ma sincs másként, akkor sem volt. Ez a legyőzött őslakók viszontgyőzelme. Így tűntek el Európából is a germánok annak idején, pedig Róma bukása után mindenki azt hihette, itt germán Európa készül. Nem készült, egyedül korábbi törzsterületeiken voltak képesek identitásukat megőrizni. Jó adataink vannak arra, hogy Moldva és a Havaselve Mátyásig magyarul beszélt. Így beszélnének a jó oláh atyafiak? Talán a magyar folyamatosságot előbb sikerült volna bizonyítani!

   6- Végezetül egyáltalán nem tartom jó ötletnek egy alaposnak tűnő magyar tanulmány végére elhelyezni egy dákoromán bombát. Minden néppel szemben vannak bizonyos minimumok. Az a minimum, hogy nem sértegetjük őket. Nekem sok német barátom van, akikkel remekül együtt tudok dolgozni hosszú évek óta teljes egyetértésben. Mégsem dörgölöm az orruk alá naponta, hogy Neuschwanstein kastélyában kétmázsás Brünhildák néznek le rám a freskókról. Igyekszem általában elkerülni, hogy partnereim önérzetét megsértsem, mindehhez legalább annyira ismerni kell őket, hogy ezt tudjuk róluk. Nos, feltételezhetően Önnek is van önérzete. Ez körülbelül olyan lehetne Önnek, ha én pl. azt javasolnám, hogy 50 német múzeum vacak germán anyagát takarítsák ki és kérjenek helyette a franciáktól bele anyagot, hiszen a germánok jelentéktelenek voltak, csak Ön fantáziál róluk. A frankok bezzeg rendes kultúrnép voltak!

Felhasznált irodalom

        Anonymus (1937): „Anomyni Gesta Hungarorum” (Hg: M. Jakubovich / D. Pais); in: Scriptores Hungaricarum. Bd. 1; Budapest, 13-118

        -   (1977): Gesta Hungarorum. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről (Das Buch des Notars von König Béla über die Taten der Ungarn; Hg. Dezső Pais u.a.); Budapest

        -   (1998): Gesta Hungarorum (Hg. Dezső Pais; Internet):

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/tortenel/mo_kozep/anonim/ (Zusammenfassung in ungarischer Sprache)

        -   (2000): Kronika anonymného notára krála Bela. Gesta hungarorum; Budmerice (Übersetzung ins Slowakische aus dem lateinischen Original)

        Avenarius, Alexander (1974): Die Awaren in Europa; Amsterdam - Bratislava

        Bartha, Antal (1975): Hungarian Society in the 9th and 10th centuries; Budapest

        Bóna, István (1976): Der Anbruch des Mittelalters. Gepiden und Langobarden im Karpatenbereich; Budapest

        -   (1985): Die Awaren. Schätze eines asiatischen Reitervolkes 6.-8. Jh.; Frankfurt/M.

        -   (1987): Ungarn. Völker im 5. und 6. Jahrhundert. Eine historisch- archäologische Zusammenschau. Germanen, Hunnen und Awaren; Nürnberg

        -   (1991): Das Hunnenreich; Stuttgart

        Cassel, Paulus Stephanus Selig (1947): Magyarische Alterthümer; Berlin

        Csuday, Eugen (1900): Die Geschichte der Ungarn; Budapest

        Descriptio (1916): Anonymi Descriptio Europae Orientalis (Hg. Olgierd Górka); Krakau

        Dienes, István (1972): Die Ungarn in der Zeit der Landnahme; Budapest

        Ditten, Hans (1978): "Zur Bedeutung der Einwanderung der Slawen"; in: Byzanz im 7. Jahrhundert (Hg.: Friedrich Winkelmann u.a.); Berlin

        Fodor, István (1982): Die große Wanderung der Ungarn vom Ural nach Pannonien; Budapest

        Friedrich, Volker (2001): "Nibelungen und Phantomzeit im Donauraum. Fiktives Awarenreich zwischen Hunnen- und Ungarnsturm"; in ZS 13 (1) 50-72

        Gebhardt ( 51913): Gebhardts Handbuch der deutschen Geschichte. Teil I; Stuttgart - Berlin - Leipzig

        Gragger, Robert (Hg.,1927): Ungarische Balladen; Berlin - Leipzig

        Györffy, György (1948): Krónikáink és a magyar őstörténet (Unsere Chroniken und die ungarische Urgeschichte); Budapest

        -   (1985): "Landnahme, Ansiedlung und Streifzüge der Ungarn"; in: Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) Jg. 31, S. 231

        -   (Hg., 41996): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (Über den Ursprung der Ungarn und die Landnahme); Budapest ( 11958)

        Haussig, Hans-Wilhelm (1953): "Theophylakts Exkurs über die skythischen Völker"; in: Byzantion Jg. 23, 275-436

        Kézai, Simon (1999): Gesta Hungarorum: The Deeds of the Hungarians (Hg.: László Veszpremy); Budapest

        Konstantin VII. Porphyrogennetos ( 21967): De administrando imperio (Hg. Gyula Moravcsik); Washington/USA (alle nicht weiter gekennzeichneten Belege beziehen sich auf diese Ausgabe)

        -   (1995): Die Byzantiner und ihre Nachbarn. Die De Administrando Imperio genannte Lehrschrift des Kaisers Konstantinos Porphyrogennetos für seinen Sohn Romanos (übersetzt, eingeleitet und erklärt von Klaus Belke und Peter Soustal); Wien (Diese mir bis zur Drucklegung dieses Beitrags nicht bekannte Ausgabe wurde nur zur Überprüfung der dt. Übersetzungen genutzt)

        Kristó, Gyula (1996a): Magyar honfoglalás - honfoglaló magyarok (Die ungarische Landnahme - die landnehmenden Ungarn); Budapest

        -   (1996b): Hungarian History in the Ninth Century; Szeged

        Kristó, Gy. u.a. (Hg., 1994): Korai magyar történeti lexikon (Lexikon der ungarischen Frühgeschichte; Hg.: Gyula Kristó / Pál Engel / Ferenc Makk); Budapest

        -   (1996): Árpád előtt és után. Tanulmányok a magyarság és hazája történetéről (Vor und nach Árpád. Studien über das Ungartum und die vaterländische Geschichte; Hg.: Gyula Kristó / Ferenc Makk); Szeged

        László, Gyula (1970): "Kérdések a magyar honfoglalásról" (Probleme der ungarischen Landnahme); in Valóság (Budapest) Jg. 1, 48-64

        -   (1995): "The Magyars of Conquest-Period Hungary"; in The Hungarian Quarterly (Budapest) Jg. 37, Nr.141.  Auszüge im Internet: http://www.net.hu/Magyar/hungq/no141/p3.html

        -   (1996a): The Magyars. Their Life and Civilization; Budapest

        -   (1996b): Honfoglaló magyarok (Die Landnehmenden Ungarn); Budapest

        Macartney, Carlyle Aylmer (1953): The Medieval Hungarian Historians. A Critical and Analytical Guide; Cambridge

        Makkai, László: (1971): "Die Geschichte der Ungarn bis zur Landnahme"; in: Die Geschichte Ungarns (Hg.: Ervin Pamlényi); Budapest

        Marquart, Josef (1903): Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge. Ethnologische und historisch-topograpische Studien zur Geschichte des 9. und 10. Jahrhunderts; Leipzig

        Matz, Klaus-Jürgen ( 52001): Wer regierte wann? Regententabellen zur Weltgeschichte. Von den Anfängen bis zur Gegenwart; München

        Methodios (1977): Pannonische Legenden. Das Leben der Slawenapostel Kyrill und Method; Berlin (mit Übersetzungen der beiden Viten)

        Moravcsik, Gyula (1930): "Zur Geschichte der Onuguren"; in: Ungarische Jahrbücher (Leipzig) Jg. 10, S.73

        -   (1953): Bizánc és a magyarság Mohácsig (Byzanz und das Ungartum bis Mohács); Budapest

        -   ( 21958): Byzantinoturcica. I, II; Berlin

        Nestor-Chronik (1985): Rauchspur der Tauben. Die Radziwill-Chronik; Leipzig

        Pohl, Walter (1988): Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567-822 n. Chr.; München

        Róna-Tas, András (1996): A honfoglaló magyar nép (Das landnehmende ungarische Volk); Budapest

        Schneider, Christian (1986): Die Kontinuität der rumänischen Bevölkerung in Siebenbürgen; Wien

        Silagi, Gabriel (1991): Die "Gesta Hungarorum" des anonymen Notars; Sigmaringen

        Steinacker, Harald (1954): "Zu den ungarischen Geschichtsquellen des Mittelalters"; in Südost-Forschungen (München) B. 13, S. 266

        Stinyi, Josef (1910): Finnisch-ungarische Sparchwissenschaft; Leipzig

        Székely, András (1979): Illustrierte Kulturgeschichte Ungarns; Leipzig - Jena - Berlin

        Theophylaktos Simokattes (1985): Historiae (Hg.: Peter Schreiner); Suttgart

        Thierry, Amadée-Simon-Domin. (1985): Die Söhne und Nachfolger Attilas; Leipzig

        UBC (1961) = Die Ungarische Bilderchronik des Márkus von Kált 1358; Berlin

        Vajay, Sz. de (1968): Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte; Mainz - München

        Weissgerber, Klaus (1999): "Zur Phantomzeit in Thüringen. I, II"; in Zeitensprünge (Gräfelfing) 11 (3) 482-509 und 11 (4) 583-612

        -   (2000): Zur Phantomzeit in Osteuropa (Unveröffentlichtes Manuskript)

        -   (2001): "Zur bulgarischen Phantomzeit. I, II"; in: Zeitensprünge 13 (1) 73-102 und 13 (2) 213-242

        Wendt, Heinz F. (Hg., 1961): Das Fischer Lexikon Sprachen; Frankfurt/Main

        Zeller, Manfred (1993): "Die Steppen-Völker Südost-Europas in der Spätantike und im Frühmittelalter"; in Vorzeit-Frühzeit-Gegenwart (Gräfelfing) 5 (1) 55-80

        -   (1996): "Die Landnahme der Ungarn in Pannonien. 895 findet dasselbe statt wie 598"; in Zeitensprünge (Gräfelfing) 8 (2) 186-190