-  F A C E B O O K  -

PAP GÁBOR

A MINDENSÉGGEL MÉRD MAGAD!

-      Népművészetünk jelképvilágáról -

1982

Bevezetés

„Adj pennámnak erőt, úgy írhassak mint volt"

Zrínyi Miklós

Amikor ilyen horderejű vállalkozásba fog az ember, mint amilyennek mi most elébe nézünk, egyszeriben teljes mélységében átérzi, milyen igazuk volt a nagy íróelődöknek, amikor hasonló helyzetekben felsőbb hatalmak segítségéhez folyamodtak. Szívesen hárítanám át én is a felvállalt „édes tehernek" legalább egy részét valamely jótékony, ügyünk irányában kegyesnek mutatkozó védszellem vállára, hiszen a maradék is éppen elég lehet ahhoz, hogy összeroskadjam alatta, mielőtt célba segíteném.

Túlzás nélkül előlegezhetem: nem mindennapi kalandra csábítom az Olvasót, amikor arra buzdítom, tartson velem, fedezzük fel együtt műveltségünk legősibb, ám egyben legholnapibb mélyrétegének néhány eleddig felkutatatlan vagy legfeljebb felületes (és nem is mindig káros elfogultságoktól mentes) helyzetjelentésekkel jellemzett rejtekét. Nem veszélytelen ez a vállalkozás. Olyan területeken kell majd eligazodnunk, amelyekről nem áll rendelkezésünkre megbízható útikalauz, és olyan kérdésekben kell állást foglalnunk, amelyeknek igen gyakran még a jogosultságát sem hajlandó elismerni a jelenlegi szaktudományos gyakorlat, nemhogy megnyugtató válaszokat kínálna rájuk.

Valamikor a hatvanas évek közepe táján történhetett, hogy a Kossuth Klubban egy film vitáján a beszélgetést vezető riporter egyenesen a szemébe szegezte a kérdést a rendezőnek: „Ön népművészeti ihletésről beszélt filmjével kapcsolatban. Nem sovinizmus ez?" És a rendezőnek (Gaál Istvánról van szó, ellenőrizni lehet a példázatot!) komolyan kellett vennie a kérdést. Én viszont azt jegyeztem meg ebből az esetből, hogy komolyan kell venni az ilyen kérdezőket. Valami okból, úgy látszik, nagyon fontos nekik, hogy nekünk ne legyen népművészetünk. Hogy mégis van, ez igazán nem rajtuk múlik.

Riporterünk - nevezzük őt így a következőkben, bár foglalkozása alapjellegzetességeit tekintve nevezhetnénk bátran Vallatónak is - azóta új kérdéstípusokat munkált ki ellenünk. Ma leginkább dicsér - és temet. Így: „szép volt, értékes volt az a népi kultúra, de sajnos, mindörökre odavan". Ez jobb módszer. Az ökölbe szorult kezek (az enyém is ökölbe szorult ott, a Kossuth Klubban!) most rendre kinyílnak, előkerülnek a papírzsebkendők, és együtt zokogunk.

Ma hát ez a „csodafegyver" a népi műveltség - az élő népi műveltség - ellen. A receptje? Egészen egyszerű. Ha azt akarod, hogy meghaljon egy kultúra, tedd valamennyi kardinális kérdését történetivé! Milyen volt? Mikor kezdődött? Honnan jött? Kik csinálták? Hol tanulták?... (Csak semmi „miért?"! És főleg: egy szót se arról, hogy a dolgoknak-eseményeknek nem csupán korszerű vetületük lehet, de a maguk korát túlélő tanulságaik is!) „... Hamis isteneik származási fáját ne támadd - adja a bölcs tanácsot térítő-társainak már időszámításunk nyolcadik századában a szász-regulázó Szent Bonifác -, hanem véleményüket elfogadván, hogy isteneik egymástól szármarnak, vezesd őket annak beismerésére, hogy azok is emberek módjára születtek, s egykoron nem léteztek, hanem kezdetük volt egyszer, következőleg inkább emberek mint istenek. Kérdezned kell... hogyan lett az első isten, vajon most is születnek-e még istenek?..." (S. Bonifacii opera ed. Giles I. 46. - Sörös 1904. 20. o.) Ismerjük hát az ilyenfajta kérdéseket. Amit velük egykor sikerült elnémítani, azt a műveltséget csak ma kezdhetjük, s ma is csak óriási erőpazarlások árán, újraéleszteni tetszhalálából.

Dehát miért érezzük szükségét egy ilyen újjáélesztésnek? Kurtán fogalmazva: azért, mert ez a műveltség egyetemesebb, mélyebb, hatékonyabb és emberibb - egyetlen szóval kifejezve: szervesebb -, mint az a másik, amelyiknek a nevében mindenkori Riporterünk kiátkozza. Pontosabban: ez (a miénk) szerves, az (az övé) szervetlen alapkarakterű! A bizonyítékok e könyv további fejezeteiben sorakoznak, úgy gondolom, eléggé számosan ahhoz, hogy a jóhiszemű ítélkezőt meggyőzhessék állításom igazáról.

A továbbiakban két vonatkozásban még feltétlenül tisztáznom kell álláspontomat a velem - legalábbis látszólag - azonos tudományterületet művelőkkel, illetve az ezek munkásságát vezérlő alapelvekkel szemben. Jóllehet nem osztom azok véleményét, akik egy ilyen „bemérés" elmulasztását a tudományosság ellen elkövetett durva vétségnek tartják, mindamellett határozottan zavarna, ha a következőkben lefolytatandó vizsgálódásaimat bárki egy napon emlegetné a „folklór" vagy az abból képzett akármiféle szószármazék cégére alatt munkálkodó szakemberek tisztes tevékenységével. Félreértések elkerülése végett szeretném jó előre hangsúlyozni: elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is vitába keveredhessem velük, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ugyanazt a területét műveljük a tudományoknak, más szóval: nem azonos tartományát vizsgáljuk a bennünket körülvevő és magába foglaló természeti-társadalmi valóságnak.

Én a néppel foglalkozom. Az emberiség tömény velejével, a differenciálódásoktól - mindennemű, azaz gazdasági, társadalmi, politikai stb. differenciálódástól is! - a mindenkori konkrét lehetőségek keretein belül a végletekig mentes, a műveltséget a maga egyetemességében őrző-éltető, alapvetően szerves felépítésű és működésű emberközösséggel. Ehhez képest minden más csoportosulás-típus, beleértve természetesen az olyanokat is, amelyek a „paraszt" vagy a „pásztor" címszavak alá soroltatnak a lexikonokban, részlegességet képviselhet csupán, s így az ilyenek vizsgálatából leszűrt tanulságok szükségképpen szűkebb érvényességi körűek lesznek, mint azok, amelyeket mi a következőkben a népi műveltség vizsgálata során nyerni fogunk. (Pap 1979. 107. o.) Hogy ezzel szemben a folkloristák mivel foglalkoznak? Azt kérdezzük meg inkább tőlük. Egy bizonyos: nem azzal, amivel mi. És ez talán az egyetlen olyan állítás, amiben fenntartások nélkül egyetérthetünk velük.

Ha tárgyunk vonatkozásában a folklór, akkor vizsgálati módszerünk tekintetében viszont a szemiotika irányában kell elsősorban disztingválnunk. Hogy mi indokolhat egy ilyen megkülönböztetést, arra nézvést, úgy gondolom, kellő súlyú választ ad egy rövid idézet a szemiotika - az ő szóhasználatával: „szemiológia" - atyjának, F. Saussure-nek sokat idézett posztumusz művéből: „... ha a szemiológia már kialakult, fel kell vetnie a kérdést: vajon a teljes mértékben természetes jeleken alapuló kifejezési módok - amilyen a pantomim - joggal tartoznak-e hozzá? S ha feltesszük, hogy ezeket befogadja, fő tárgya mégis a jel önkényes voltán alapuló rendszerek összessége lesz. Minden olyan kifejező eszköz, amelyet egy társadalom elfogadott, elvben egy kollektív szokáson - vagy ami ugyanaz - a konvención alapul. (...) Azt mondhatjuk tehát, hogy a teljes mértékben önkényes jelekkel jobban megvalósítható az ideális szemiológiai folyamat, mint másokkal..." (Saussure 1967. 94. o.)

Valószínűleg közhelyet ismételek, amikor felhívom az Olvasó figyelmét arra, hogy ez az idézet, illetve a jelek konvencionális, azaz megegyezésszerű alaptermészetére vonatkozó állítás mindmáig a szemiotika egyik talpkövének számít. Szerencsére így nem kell hosszasabban elemezgetnünk egymáshoz való viszonyunkat: mindjárt az első lépésnél elválnak útjaink. Én ugyanis éppenséggel arra a felismerésre jutottam a népművészet jelrendszerének immár több évtizede folytatott rendszeres tanulmányozása során, hogy ebben a jelhasználó közegben a jelölt és a jelölő viszonya alapvetően nem megegyezésszerű, hanem kifejezetten objektív megalapozottságú. Egészen konkrétan mindig jól azonosítható természeti törvények szigorú értelemben vett, közvetlen függvénye.

Ha a „megállapodást" tekintem a jelképzés kulcsfogalmának, mindenestre könnyen zavarba hozható leszek a népművészet jelhalmazainak tanulmányozása során. Nehezen magyarázható meg példának okáért, mikor és milyen úton-módon volt alkalma „megállapodni" a századunk közepe táján tevékenykedett Kisjankó Bori matyó hímzőasszonynak a több mint félévezreddel előtte, a világ túlsó oldalán működött prékolumbián mexikói fazekasmesterrel, hogy ugyanazt a „kétpúpú" madarat hozzák létre, amely valódi, húsvér madárra ugyan igen kevéssé emlékeztet, de egymásra annál inkább. A batyuzó szerzetes, aki éppen „viszi a műveltséget", az interetnikus kapcsolatoknak ez a nem fakuló népszerűségű kulcsfigurája, ezúttal sajnálatos módon nem segíthet rajtunk, maradna hát mentőkötélnek az ominózus „véletlen egybeesés"... Nos, legyen elég ennyi a „megállapodásszerűségről", Saussureről és a szemiotikáról. Alighanem máris túlbeszéltük őket.

Az alábbiakban egy olyan világmagyarázó rendszer körvonalait igyekszünk kitapogatni népművészetünkben, amelynek meglétére és éppilyen-létére vonatkozóan gyakorlatilag teljesen hiányoznak az írott, közvetlen bizonyítékok. Mármint az olyanfajta írásjelekkel írottak, amilyeneket az újabbkori tudományos kutatógárda képes, illetve hajlandó kibetűzni. (A képírás jelei mindmáig nem tartoznak ezek közé!) Tisztán kell látnunk azonban, hogy egy alapvetően közösségi típusú kultúra, mint amilyen az általunk vizsgált népművészet hordozó közege, per definitionem nem ismerheti azt az életviteli gyakorlatot, amelyben egy tett csak abban az esetben számít megtettnek, ha megtételével egyidejűleg vagy közelkorúlag egyben (közvetlen, lehetőleg írásos) bizonyítékot is szolgáltat önmaga létrejöttéről, méghozzá olyan módon, hogy az akceptálható legyen későbbi korok sajátos szempontok szerint mérlegelő tudósai számára. Könnyű belátni, hogy egy ilyen valóság-nyilvántartási gyakorlat - amelyben az igazság egészen egyszerűen behelyettesítődik a bizonyíthatósággal - csak alapvetően rosszhiszeműségre berendezkedett társadalmi képletekben kaphat lábra, illetve juthat döntő szerephez. (A mi korunk például jellegzetesen ilyennek tekinthető!) De semmi esetre sem fordulhat elő ilyesmi tartósan a normarendszerét kölcsönös jóhiszeműségre alapozó közösségi rendben, amilyennek a népművészet szülő-tápláló közege elénk rajzolódik a ránk maradt emlékanyagból.

Viszont azt sem nehéz belátni, hogy az említett rosszhiszemű szembeállás a természeti-társadalmi valósággal azt a reális veszélyt hordozza magában, hogy a való világ (bizonyítatlan) tényei kiszoríthatókká válnak a könnyebben előállítható, illetve manipulálható (tény-fedezet nélküli) ál-bizonyítékokkal. (Pap 1979. 111. o.) A hazai történelemből jól ismert Neoaquistica Commissio, a török kiűzése után alakult Újszerzeményi Bizottság működése talán nem egészen alaptalanul tolakszik fel emlékezetünkben, amikor gondolatmenetünknek ehhez a pontjához érkezünk. Lexikonadat, sőt iskolai tananyag, hogy a „bizonyíték-hiánynak" - amit persze mesterségesen is elő lehet idézni - sok ősi jogon bírt javadalom vált áldozatává a Rákóczi-szabadságharc kitörését megelőző másfél évtizedben, a Commissio legzabolátlanabb működésének időszakában. S ha annak is utánanézünk, kiké lett végül is ez a „bizonyítékok híján" gazdátlanná vált birtokállomány, akkor egészen érdekes kép kezd kirajzolódni a szemünk előtt, amelynek most már nem csekély vonatkozásai lesznek voltaképpeni témánk, a népművészet, illetve a népművészet-interpretálás sorsára nézve is.

„A gazdátlanul maradt földekből a Habsburgok híveinek, főleg idegen arisztokratáknak és hadiszállítóknak juttatott (mármint az Újszerzeményi Bizottság - P G.) hatalmas uradalmakat. Közreműködésével a bécsi udvar a visszafoglalt területeken hatalmas latifundiumokat hozott létre, amivel megszilárdította a maga uralmát." (Új Magyar Lexikon 1962. 5. kötet - „neoaquistica commissio" címszó.) Nos, ha utánanézünk az elmúlt másfél évszázad folyamán a magyar népművészettel kapcsolatban megjelentetett szakmunkákban annak, hogy a tudós szerzők mikortól is eredeztetik ezt a művészet-típust - stílszerűen fogalmazva: hogy „mikortól beszélhetünk népművészetről Magyarországon?" - akkor nem kis meglepetésünkre eléggé egyöntetűen egy XVII. század végi „világteremtése"-dátumot fogunk kapni, természetesen időről időre és szerzőről szerzőre némi kilengésekkel. Az egybeesés a hazai népművészet sugalmazott születési időpontja (az időpontot természetesen aránylag tág határok között értelmezve) és a nagyarányú külországi, elsősorban németföldi betelepítések időszaka között mindenesetre lehetetlen, hogy szemünkbe ne ötöljék. Mármost az ember nem nagyon értené, miért hadakoznak oly elszántan a hivatalos néprajztudomány megalakulása óta az e szakterület művelésére jogosítványt szerzettek mindazon próbálkozások ellen, amelyek népművészetünk létezésének határait e bűvös dátum elé kívánnák kitolni, ha - végigfutva most már a „céhen belüliek" névsorát - nem tűnnék ki hasonló élességgel az a mindeddig kevés figyelemre méltatott tény, hogy közvetlenül vagy közvetetten, de döntő hányadában ez a tudós hadrend is a Neoaquistica Commissio működésének terméke. (Hermann Ottó, Horger Antal, Majland Oszkár, Róheim Géza, Hoffmann Tamás, Hofer Tamás, Voigt Vilmos - hogy csak a legismertebb és legőszintébben „hazabeszélő" nevekből adjunk egy csokorra valót. És mindjárt megjegyzem: amennyire nem lehet helye itt semmiféle személyeskedésnek vagy éppen gyűlölködésnek, annyira nem lehet szó mellébeszélésről vagy kozmetikázásról sem!) Viszont ha ezt tudjuk, csodálkozhatunk-e azon, hogy folklór-tudományunk jelesei kezdettől fogva mindmáig képtelenek belülről látni - és láttatni - népi műveltségünket? S hogy makacsul vonakodnak beletörődni abba a számukra nyilvánvalóan kínos ténybe, hogy előttük is létezett magaskultúra ezen a tájon?

Ezek után érdemes ismét emlékezetünkbe idézni, amit fentebb az ál-bizonyítékokról, illetve ezek valóság-helyettesítő szerepéről elmondottunk. Folklór-tudományunk a saját szabályrendszere értelmében teljes joggal moshatja kezeit: ő csak pontosan adatolt vizsgálati anyagra építheti tudományos hitelre számot tartó megállapításait. Tehát ha gyűjt, elsősorban évszámos-szerzőneves (egyáltalán: bármiféle azonosítási jeggyel ellátott) néprajzi tárgyakat gyűjt; ha kiállít, elsősorban (sőt, hovatovább kizárólag!) ilyeneket állít ki; ha népszerűsít, ilyeneket elemez, reprodukál, emel reflektorfénybe. Nos, az ilyenfajta, egyedi jellegzetességekre latin betűs, illetve arab számos jelegyüttessel utaló információk valóban nem szükségképpen régi keletűek népművészetünkben. Mint látni fogjuk, az ilyenfajta „egyezményes" jelek általában nem is épülnek bele szervesen a képírásos alapkarakterű népművészeti jelhalmazokba, és azt is ki lehet következtetni - teszünk is majd rá kísérletet a későbbiek folyamán -, hogy milyen képírási elemek helyettesítették őket eredetileg az idő-, illetve személyiségjelző szerepkörben. Más szóval: az évszámok és latin betűs feliratok eluralkodása a népművészet ábrázoló jellegű alkotásain - a szervetlenülés csalhatatlan jele. Márpedig, mint láttuk, a szakkutatás ma bevallottan az ilyen, szervetlenült alkotásokat részesíti előnyben a népművészet sajátosságainak vizsgálatakor, illetve demonstrálásakor. Tekinthetjük-e hát hitelesnek az ilyen vizsgálati anyagra alapozott következtetéseket? Még érthetőbben fogalmazva: vajon nem attól lesz-e „késői" indulású és „heterogén" alaptermészetű a magyar népművészet az ilyen szakemberek értelmezésében, mert az ítéletek megalapozásához éppen ilyen (késői keletű és hordalékanyagokkal „feldúsított") képjel-együtteseket válogattak össze?

A kérdés természetesen szónoki, a választ napjaink hazai folklórtudománya kérdezés nélkül is megadta rá már régen, a maga módszeres kontraszelekciós gyakorlatával. Szakpublikációkban éppúgy, mint reprezentatív seregszemléken egyáltalán nem leplezett diadallal hívják fel a figyelmünket minden olyan esetre, amikor osztrák-német (lényegében mindegy, honnan való, csak máshonnan jöjjön és ne túlságosan régről!) szalonképeken hasonló témát vagy formai megoldást vélnek felismerni, mint amilyennel hazai népművészetünkben is találkozhatunk. (Frappáns példa erre a „Vadász temetése" képtípus gusztustalanul tolakodó kiemelése a hozzá tartalmilag és formailag egyaránt szorosan kapcsolódó hazai jelegyüttesből, csak azért, mert ennek történetesen sikerült felfedezni egyfajta „előképét" a múltszázadi nyugati-középeurópai zsánerfestészetben, s ezen a vonalon tovább haladva, a koraközépkori Nyugat-Európa bumfordi vadászanekdotáiban. Vagy annak a szerepnek a mértéktelen túlhangsúlyozása, amelyet a valóban import-jellegű vásári ponyvanyomtatványok giccsbe hajló ábrácskái játszhattak a náluk összehasonlíthatatlanul magasabb valóságidézési fokozatot képviselő népművészeti „betyárábrázolások" kompozíciós rendjének kialakulásában.) Másrészről viszont ugyanez a „pártatlan" tudományos gyakorlat mereven elutasít minden olyan kezdeményezést, amelyik a nyilvánvaló, sőt kiáltó - és sok tekintetben nagyon is felvilágosító erejű - analógiákat távolabbi múltból, illetve velünk nem közvetlenül szomszédos magaskultúrákból kívánja megkeresni népművészetünknek minden vonatkozásban e magaskultúrákéhoz mérhető teljesítményeihez. (Talán elég itt Huszka, József vagy Berze Nagy János közismert, vérlázító vesszőfuttatására utalnunk, amelyet a szakma - sőt más „szakmák": a művészettörténet, a régészet - eminenciásai nem kevésbé vérlázító nyugalommal szemléltek végig, sőt nem egy közülük maga is kötelességének tartotta beállni a büntetőosztagba.)

A kitartó és módszeres kontraszelekciós gyakorlatnak azonban nem ezek a szórványos esetek a legárulkodóbb jelei. Sokkal leleplezőbb az a puszta tény, hogy a népművészet múltbeli emlékeinek taglalásakor a szaktudományos gyakorlat egészen egyszerűen nem hajlandó más viszonyítási alapot tudomásul venni, mint a mindenkori (feltételezett vagy bizonyított) kortársi életképfestészet valóságidézési receptúráját. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint hogy a „népművészet" címkéje alatt végeredményben népies életképeket válogat visszamenőleg, és ilyeneknek a létrejöttét szorgalmazza-díjazza a jelenkori népművészet vonatkozásában. (Reprezentatív kiadványokban például rendszeresen úgy vágják körül a népművészeti ábrákat, hogy azok rosszul sikerült biedermeier „bilduskáknak" hatnak!) Az ilyen módon életre-erőszakolt torzszülött „népiesch" zsánerképecskéket azután az „ez van!" cinikus gesztusával - jelentőségüket messze meghaladó terjedelemben és méltatással - együtt szerepeltetik a hagyományos formanyelvű, azaz képírás-rendszerű népművészeti jelhalmazokkal, tovább hígítván ezáltal azoknak az előszelekcióval már amúgy is erősen meggyengített valóságidéző képességét. (Egyébként zárójelben megjegyezhetjük: az „ez van!" jelszó természetesen szintén hamis, ám ha igaz lenne is, mint láttuk, éppen tőlük-miattuk lenne az; vagyis - amennyiben a pártatlan tény-bemutatás elvét komolyan vesszük -semmi sem mentheti egy ilyen selejttömeg becsempészését a valódi műalkotások közé!) E vandál hadműveletnek a felkészületlen és jóhiszemű nagyközönség ízlésére - sőt, általános világlátására - gyakorolt elementáris romboló hatásáról ezek után jobb, ha nem ejtek szót. Annál kevésbé, mivel - hogy feloldásul koszorús költőnket idézzem - „nincs rá szó, nincsen rá fogalom".

A magam részéről a következőkben kategorikusan kerülni fogom bármiféle „hatás", netalán „leszivárgás" vizsgálgatását népművészetünk jelrendszerével kapcsolatban. Kerülöm pedig nem kényelemszeretetből, de nem is valamiféle feltételezett „eredetiség" féltéséből, hanem egyszerűen azért, mert az ilyenfajta kérdéseket másodlagos jelentőségűnek ítélem tárgyunk lényege szempontjából. Érzékletes - talán triviálisnak is minősíthető - példával hadd próbáljam megvilágítani álláspontomat.

Magam szívesen eszem csirkecombot, és nekem is van combom. Ráadásul a csirke köztudomásúlag nem eszik embercombot. Tehát a befolyásoltság, az „interetnikus kapcsolat" ez esetben csakis egyoldalú lehet. Mégis óvakodnék olyasmit állítani, hogy a combomat a csirkétől „kölcsönöztem", vagy akár csak annyit is, hogy a csirkecomb „hatással volt" a combomra. - Hát ennyit a „Vadász temetése" képtípus vagy a szűrhímzések virágmintáinak „eredetkérdéséről".

Igen komolyan vennék viszont minden olyan kérdést, amely azt feszegetné, miféle igazságmércéje (kritériuma) lehet annak - s van-e hát ilyen egyáltalán? -, hogy a népművészetről alább elmondandók helytállnak-e vagy sem? Ha a közvetlen írásos bizonyítékok szerepét ilyen mértékben lebecsüljük, mi fogja garantálni állításaink helyességét, illetve hogyan lehetne kimutatni, ha netán tévednénk? Nos, a kérdésre egészen pontos választ lehet adni. A kellőképpen bonyolult rendszerek összevetése, mint hasonló esetekben sűrűn alkalmazott, sokszorosan kipróbált és egyértelműen bevált, így tökéletesen egzaktnak mondható bizonyítás-helyettesítő módszer lesz a nyomravezetőnk.

Mit jelent ez a mi témánkra vonatkoztatva? Tegyük fel, hogy kellő mélységig ismerünk egy zárt (vagy annak is tekinthető) természetleképezési szisztémát, amelyik kellőképpen sok komponenst kellőképpen szigorú szabályokkal fűz össze. (Ilyennek tekinthető például bármelyik hagyományos asztrálmítoszi modell, amely, ha csupán a bolygókat és az ún. állatövi jegyeket vesszük is számba, hét, illetve tizenkét komponenssel dolgozik, e kétféle minőség kombinációs lehetőségeit pedig igen szigorú előírások szabályozzák!) Ha mármost ezt a rendszert pontról pontra összehasonlítjuk azzal a másikkal, amelyiket a népművészet ugyancsak zártnak tekinthető jelrendszeréből rekonstruálhatónak vélünk, akkor hézagmentes megfelelést csakis abban az esetben tapasztalhatunk a két összehasonlított rendszer között, ha azok (legalábbis egyfajta tekintetben és ennek megfelelő mélységig) a valóságban is, eredetileg is egymásra vonatkoznak. Még az is könnyen belátható, hogy a módszer hatékonysága elsősorban a rendszerek közös elem-számának, a rájuk vonatkozó közös műveleti szabályok kötöttségi fokozatának és végül a két összehasonlított rendszer egymást fedése mértékének függvényében fog alakulni.

Valójában tehát, mint látható, nem annyira bizonyításról van itt szó, mint inkább kényszerítő erejű beláttatásról. Ám ennek meggyőző ereje - ezt már most, előlegesen is hangsúlyoznunk kell! - semmivel sem kisebb, mint bármiféle írásos vagy egyéb közvetlen bizonyítéké. A viszonyt a kétféle eljárás között ugyancsak triviális hasonlattal hadd próbáljam jellemezni, mégpedig ezúttal a bírósági gyakorlatból vett példán. Eszerint a bizonyító eljárással szemben a mi „szembesítő" eljárásunk a beismerő vallomástételnek felelne meg. Így adjunk hát vagy ne adjunk hitelt neki mi is az alábbiakban!

Végül még egy elvi jellegű kérdésre, úgy érzem, feltétlenül válaszolnom kell, mielőtt belefognék a konkrétabb témafeldolgozásba. Ez pedig így szól: vajon amikor „elolvassuk" egy-egy népművészeti jelhalmaz (kikövetkeztetett) üzenetét, biztosak lehetünk-e benne, hogy az egykori készítő-díszítő valóban azt akarta mondani képével (rajzával, hímzésével, faragványával stb.), amit mi ma kiolvasunk belőle? Ha szóhoz jutna, nem azzal vágna-e vissza próbálkozásainkra, amivel Arany János az őt magyarázók túlságosan is mohó feltételezéseire, hogy ti. „gondolta a fene"?

Nos, lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, annyi bizonyos, hogy egy ilyen nyilatkozatnak semmiféle súlya nem lenne a mi próbálkozásaink értékének megítélése szempontjából. Ez a kijelentés talán meglepőnek hat, pedig szó szerint így igaz. Mi ugyanis a továbbiakban mindenkor és kategorikusan csakis azt fogjuk kérdezni, mi a mű mondanivalója, és soha semmilyen körülmények között sem azt, hogy mi a művészé. (Művészről, a szónak megszokott, mai mindennapi értelmében amúgy sem lenne helyes beszélni a mi témánk vonatkozásában!) Az a néprajzkutató, aki egy-egy szemrevaló népművészeti tárgy készítőjének lehangolóan semmitmondó nyilatkozatára alapozva olyan kijelentést tesz, hogy az efféle tárgyak díszítményei nem lehetnek értelmes, sokat mondó jelbeszéd hordozói, legfeljebb a maga tájékozatlanságáról tesz tanúbizonyságot a népművészet világkép-továbbörökítési gyakorlatát illetően.

Ennek a gyakorlatnak a lényege ti. úgy ragadható meg a legbiztonságosabban, ha azt mondjuk a mindenkori alkotóról: általában nem tudja pontosan megfogalmazni (szavakba önteni), mit akar kifejezni egy-egy művével, viszont az egészen bizonyos, hogy amit akar, azt tévedhetetlen biztonsággal ki tudja fejezni. És az is, hogy éppen azt fejezi ki, amit akar, nem pedig valami mást, amihez képest „elrajzoltnak" lehetne minősíteni a művét, mint ahogy teszik ezt lépten-nyomon a zsánerképeken hízott szemléletű szaktudósok. Ha pedig egy szarvasos-életfás ábrázolásra a „mester" várakozásunkkal ellentétben nem azt mondja, hogy „a Tejút körüli téridő-intervallum a téli napforduló táján", hanem csupán annyit, hogy „szarvas", majd még némi unszolás után, hogy „fa", akkor ez nemcsak azt jelentheti, hogy sajnálatosan beszűkült tudatállapotú, merőben közlésképtelen agrárproletárral kerültünk szembe, hanem azt is, hogy számára a „szarvas" vagy a „fa" kifejezések már eleve magukban foglalják az általunk jóval nehézkesebben körülírt valóságtartományokat. Nem ő szófukar tehát - mi vagyunk feleslegesen bőbeszédűek. Ildomosabban fogalmazva: talán túlságosan redundánsak manapság a valóság kihívásaira adott sztereotip válaszaink.

Maradna még az obligát Köszönetnyilvánítás, mint a bevezetők elmaradhatatlan utolsó bekezdése. Ez most, sajátságos módon, egyfajta elégtételadás szerepét is be kell, hogy töltse, olyan köszönetnyilvánítások rendszeres - és sokszor bizony már jóvátehetetlen - elmaradása miatt, amelyekre pedig méltán rászolgáltak volna a címzettek, s amelyeket nekem most feledékenyebb kollégáim helyett visszamenőleg is meg kell tennem.

Kellőképpen nem hangsúlyozható hálával tartozom mindenekelőtt annak a tudóstriásznak, amelynek tagjait - Huszka Józsefet, Berze-Nagy Jánost, Lükő Gábort - mind önzetlen témaszeretetük, mind az „alantas" terepmunkák során tanúsított fáradhatatlan kitartásuk, mind pedig az üldözések, mellőztetések, olcsó gúnyolódások közepette rendíthetetlenül megőrzött lelkierejük miatt kezdettől fogva szakmai-emberi példaképeimnek tekintettem. Hogy nagyon sokat köszönhet nekik ez az írásmű, azt talán nem kell bővebben bizonygatnom. De sokat tanultam Vámos Ferenctől, Palkó Istvántól és Magyar Adorjántól is, kitől-kitől a maga szakterületén, s minthogy róluk ugyancsak kevés szó esik mostanában, hadd mondjak nekik is ehelyütt a szokásosnál kicsit mélyebb főhajtással köszönetet. Kor- és pályatársaim közül a legtöbbet Andrássy Kurta János szobrászművésznek, a magyar népi szobrászat hervadhatatlan érdemű monográfusának, rovásírásunk ihletett kutatójának köszönhetem. Sokat kaptam Jankovics Marcell filmrendezőtől, a népmesék és a csillagos ég kapcsolatainak első rendszeres feltárójától; Kátai Mihály festő-, illetve Molnár V. József grafikusművésztől; a két kitűnő „amatőr" néprajzkutatótól, Bosnyák Sándortól és Szelestey Lászlótól; azután az erdélyi népművészeti emlékek fáradhatatlan búvárolóitól, Kocsi Márta és Csomor Lajos népművészektől. Az asztrálmítoszok és a mai természettudományos világkép sokféle lehetséges megfelelésére Lugosi György, Ferencz Csaba és Kustár Károly mérnökök irányították rá a figyelmemet.

Végül, de nem utolsósorban mély hálával tartozom mindazoknak a fiatalembereknek, tízegynéhánytól hatvanegynéhány évesekig, akik több mint egy évtizede, változó személyi összetételben, de változatlan lelkesedéssel kínálják rendszeresen az alkalmakat, hogy körükben a népművészet és az egyetemes emberi műveltség mindannyiunk által fontosnak érzett összefüggéseiről beszélhessek, hogy közös gondjainkról és reménységeinkről egyetemi vagy TIT előadások keretében eszméket cserélhessünk. Őbennük, a mindenkor odaadóan figyelő, viták esetén abszolút korrektül párbajozó, hátba sohasem döfő, egy-egy tudásszerzési alkalom megragadásáért komoly fáradalmakat és anyagi áldozatokat is vállalni kész embertársakban - neves művészek éppúgy akadnak köztük, mint (egyelőre) névtelen hírlapkihordó kollégák, diákok vagy éppen professzorok mindennemű szakágazatból és évjáratból, valamint továbbtanulni vágyók, egy-egy hosszú élet tapasztalatával az iskolatáskájukban - nos, én őbennük látom a jövő eleven népi műveltségének igazi, méltó hordozóit: szálláscsinálóit és egyszersmind zászlóvivőit. Megdolgoztak és megszenvedtek a dolgok tudásáért, méltó hát, hogy osztályrészükül jusson - legalább az a kevés, amit én a továbbiakban át tudok nyújtani nekik.

* A könyv, amelynek Bevezetőjét most közreadjuk, sohasem született meg. Egyes fejezetei, részletekben, előbb az Őshagyomány című folyóirat egymást követő számaiban (1-8. sz.) láttak napvilágot, majd összegyűjtve, kibővítve, de még mindig töredékesen, a szerző Jó pásztorok hagyatéka című könyvecskéjében. (Pódium Műhely Egyesület - Magányos Kiadó, Debrecen, 1993.) Nem kényelmi szempont indokolta, hogy a 17 évvel ezelőtt írt szövegen mostani közzétételekor egyetlen sort sem tartottunk szükségesnek módosítani.

 Pap Gábor