-  F A C E B O O K  -

Wass Albert

Tanulságos mese magyaroknak

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelõkön, és uralkodott az erdõn is, amelyik a domb mögött kezdõdött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyûjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekrõl begyûjtötte a gabonát, a rétekrõl a szénát és az erdõbõl a tüzelõfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerûbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelõrõl, meleg istállókban adott szállást nekik és gondoskodott róluk. Így élt az ember. Meg tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól õszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyezõ nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte õket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba. Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús õszi napon, mikor az esõ zsinóron lógott az égbõl, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messzirõl jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtõztek a pincében. Ennivalót bõven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nõttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta õket. Késõbb észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törõdött vele. Volt elég. Jutott belõle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát õ is, ha akar.

És telt az idõ, és a patkányok szaporodtak. Elõször feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az elsõ patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: - Õk is kell, hogy éljenek. s ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sõt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplõ csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja õket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellõzi, gyilkos, gonosz és önzõ.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a fõpatkány egy zsírosbödön tetejérõl. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - és a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderrõl nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplõ csizmát magának, és nem törõdött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet és az összes sajtot, sõt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amibõl még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebbõl lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok között.

- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkõzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tûrjük tovább! - és föllázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtûrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak - még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehetõ volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehetõ, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bûz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az esõ, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehetõ volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetõrõl lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetõn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Elõször veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetõt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Õszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtõzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!

Megjelent az Ellenzék c. folyóiratban (30-as évek).